A napokban jelent meg Szálinger Balázs új verseskönyve Koncentráció címmel. A szerző arra vállalkozott, hogy nem valamely könyvkiadó gondozásában jelenteti meg legújabb könyvét, hanem magánkiadásban, számozott példányokban, előfizetői felhívás segítségével. Új körkérdésünkben három szakembert szólaltattunk meg, hogy fogalmazzák meg véleményüket a kötetről és a kiadásról.
1. Szálinger Balázs úgy döntött, hogy nem valamely könyvkiadó gondozásában jelenteti meg legújabb könyvét, hanem magánkiadásban, számozott példányokban, előfizetői felhívás segítségével. Mit gondol erről a döntésről? Lehet ez egy elterjedtebb alternatívája a verseskönyvek kiadásának, piaci népszerűsítésének?
Mohácsi Balázs (költő, kritikus, szerkesztő): Váratlan, meglepő döntés a kortárs irodalmi mezőben.
Úgy tudom, az előfizetők száma jelentősen meghaladta azt a számot, ami a minimálisan kitűzött cél volt, amivel nullára jött volna ki a vállalkozás. A 300 példányos álomhatárt is átlépte, amit a verseskötetek kapcsán afféle kilométerkőként vagy küszöbként szokás emlegetni, elsőre abszurdan kevésnek tűnik, ugyanakkor számos kötetből évek alatt sem fogy el ennyi. Hogy Szálinger 350 eladott példány körül jár, akár sikerként is elkönyvelhető. Ugyanakkor a következő magánkiadásban megjelenő kötetnél – legyen szó akár Szálinger következő könyvéről, akár valaki máséról, aki esetleg szintén elhagyja a kiadói szisztémát (tehát ez a magánkiadás nem összekeverendő amatőrök és dilettánsok magánkiadott könyveivel) –, nem hiszem, hogy megszületnek majd az olyan beharangozó cikkek, mint például a Telexen. Szóval mindenképpen figyelembe venném e siker kapcsán, hogy ez a figyelem az első fecskének szól, s könnyen meglehet, egyszeri dologról van szó. Ezen kívül is számos körülmény figyelembe veendő: egyrészt Szálinger a középgeneráció egyik legjobb költője, másrészt a színházi munkái, a Térey-ösztöndíja talán valamifajta biztosítékot is jelenthetnek. Mindezzel azt akarom mondani: szerintem nem sokan engedhetnének meg maguknak hasonló lépést – és még az is a jövő zenéje, hogy Szálinger jól tette-e, hogy így döntött. Habár ennek kapcsán arról se feledkezzünk meg, hogy Szálinger kivonulása a kiadói intézményrendszerből nem végérvényes: bármikor dönthet úgy, hogy újra szeretne egy kiadóhoz tartozni.
Nem hiszem tehát, hogy ez a szisztéma lehetne elterjedt alternatíva. Ugyanakkor arra mindenképpen jó apropó, hogy beszéljünk a költészet könyvpiaci, szcénabeli helyzetéről. Amiről ugyanis a Telex cikkében is szó van direkten vagy áttételesen, arról tehát, hogy amíg a költészet kiadása valamiképpen presztízskérdés, addig az anyagi megbecsültsége vagy a ráfordított marketingmunka mintha nem állna ezzel arányosságban – ez létező jelenség, legalábbis sok szerző így éli meg a helyzetét. Az is biztos, hogy manapság sokszor fontosabb szempontnak tűnik az eladhatóság, mint az, hogy irodalmilag mi előremutató. A Szálinger-könyv apropóján akár elkezdhetnék beszélni erről a problémakörről.
Egyébként az alapján, amit legutóbb Szálingertől hallottam erről az egészről, nekem úgy tűnik, a legfontosabb hozománya ennek a projektnek az, hogy a szerző teljességében át tudja tekinteni, mi történik a könyvével. S mivel maximálisan érdekelt abban, hogy menjen a könyv, sokkal involváltabb, mint amennyire egy „átlag”, a kiadói struktúrák kényelmet is élvező szerző. De még egyszer mondom, nem mindenki engedheti meg azt magának, amit Szálinger.
Veréb Árnika (költő, kritikus, szerkesztő): Nem gondolom, hogy ez az alternatíva megújítaná a könyvpiacot, több okból kifolyólag. A kiadók neve egyfajta architextusként működik, ahogy a műfajmegjelölések: a már kiadott könyvek folyamába kapcsolja az aktuális kötetet, mintegy garantálva a megfoghatatlan, de az adott kiadó által reprezentált „jó irodalom” kategóriáját. Mindemellett biztosítja a könyv mint termék körülményeit, amelyek kialakításához – lássuk be – nem minden művész ért, és én úgy gondolom, nem is kell értenie. Azonban Szálinger Balázs a korábbi köteteivel a saját nevében is bízhat már mint egyéni architextusban, ezt igazolja a több mint kétszáz feliratkozó. Mindaz, amiről lemondott a magánkiadás választásával egyben szabadságot is biztosított neki, és én elsősorban arra voltam kíváncsi, mihez kezd ezzel a szabadsággal. Kicsit szomorúan azt kell mondanom, hogy nem sokat: nem találok arra utaló nyomokat, miben lett ez a kötet más, mintha egy kiadóhoz került volna a szöveganyag.
Pál Sándor Attila (költő, író, szerkesztő): Röviden: bátor döntésnek tartom. Kicsit hosszabban: amennyire bátor, annyira inspiráló és szimpatikus is. Amikor megláttam a hírt, valami elemi erejű, számomra is meglepő szolidaritásérzés környékezett meg, úgy gondoltam, ez mindenképpen támogatandó (nagy verseskönyvvásárlóként eleve az ember missziót folytat, hát még ilyenkor). Balázs mint „beágyazott” szerző kilépett az intézményes keretek közül, és mondhatni a saját kezébe vette a sorsát. Ugyanakkor azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva: ismert, régóta a pályán lévő, ráadásul jó költőről van szó, és bár gondolom, hogy így is sok vívódás előzhette meg ezt a döntést, amit nyilván nem volt könnyű meghozni, és jórészt az ismeretlenbe ugrott, azért az gyanítható volt, hogy az akció sikeres lesz. Különben ez a kiadási gyakorlat egy szép, régi, háború előtti hagyomány újraélesztése, számtalan előnnyel, és azt hiszem, kevesebb hátránnyal. A magánkiadásnak szakmai berkekben van egy kellemetlen stich-je, de itt erről szó sem lehet: a szó pozitív értelmében teljesen profi munkáról van szó.
2. Mi a véleménye a könyvről mint tárgyról?
Mohácsi Balázs: Aranyos. Igényes a kivitelezése, ebben a tekintetben nem marad el attól a színvonaltól, amit a komolyabb kiadóinktól megszokhattunk. Egyedül a zsebkönyvméret jelzi, hogy – amiképp mondani szokás – kis pénz, kis foci. Szerencsére nem zavaróan kicsi a könyv, de kényelmesebb olvasmány lenne nagyobb méretben, nagyobb betűvel. Persze tudom én: úgy drágább is lett volna, nemcsak a nyomdaköltség, hanem a postázás is, satöbbi.
Veréb Árnika: Szép, egyszerűségében vonzó. A hátsó borítón látható, alulról fényképezett, torzóban maradt felkar szögletes határai és a vastag, szürke érhálózat kontrasztja kifejezetten izgalmas. Az elülső borító a hátsó ismeretében már kevésbé az, de talán pont ez a lényeg: a cím alatt húzódó inverz forma hiátusába kell belegondolnom a hátsó borító izgalmas képét, sosem látva a kettőt egyszerre. A mérete remek, pont elfér egy kabátzsebben, könnyű, egy kézzel is könnyen tartható. Az a könyv, amelyiket nem a polcra teszem, hogy gyönyörködjek benne, hanem valamelyik táskámba, a mindig-legyen-nálam-olvasnivaló életcél megvalósításaként.
Pál Sándor Attila: Szép, kézbe simuló, filingrán kis könyv, és bár magánkiadás, teljesen leköveti azt az utóbbi években a kiadók által diktált trendet, amivel én egyáltalán nem értek egyet, hogy a verseskönyvnek zsebkönyvnek kell lennie. Remek kis könyvtárgy, bármely kiadónak becsületére válna.
3. Mi a véleménye a könyv versanyagáról?
Mohácsi Balázs: Még csak bele-beleolvasni volt időm. Úgy látom, poétikailag szerves folytatása a korábbi köteteknek, s több olyan verset is találtam, amelyeket kiemelkedőnek gondolok. Ez nyilván ugyanígy vagy legalábbis nagyon hasonlóan lenne, ha Szálinger a Magvetőnél vagy bármelyik másik kiadónál adta volna közre újabb verseit. A váltás nyilván a szövegmunkát érintette a legkevésbé. Ennél többet hirtelen nem nagyon tudok mondani.
Veréb Árnika: Vannak benne igen jó versek (Vegyesvárosiakkal verődtem társaságba; Lispeszentadorján, prémium események; Zrínyiújvári dal; Mikes Kelemen sóhajt, és fának nevezi nénjét; A Kétöles-patak), vannak olyanok, amelyekben végig gyűrűzik egy-egy kitűnő mondat („Úgy mászik vissza a bolygó sötét rendje, / Mint valaki, aki a kandalló kéményén keresztül // Learaszol a Tisza-villa halljába, hogy elkövetett hibákra / Figyelmeztessen egy politikust, és megteszi, // De nem vet keresztet.”), és vannak olyanok, amelyeknek a tartalma lenyűgöz, de a megformáltsága már nem. Sokszor úgy találom, a filozófiai tömörséggel megírt szövegek csak a felületét érintik a téma lehetőségeinek. (Okfejtés a térképről) De arra is találni példát, amikor ez a versnyelv működik, például az Evolúció című szövegben. Látszik, hogy alapos munkát végeztek a szerkesztővel, Juhász Tiborral – és ez mindenképpen egy többszörös pozitívum, egyrészt azért, mert a kötetnek volt szerkesztője (ez néha kiadóknál is elmarad), másrészt azért, mert Juhászra esett Szálinger választása, aki véleményem szerint jó olvasója lehet ezeknek a szövegeknek. Én magam kicsit zavarban vagyok a kötetben megszólaló hang szónoki aspektusa miatt. Szálinger mestere a retorikai fogások versnyelvvé alakításának, és már korábban is zavarba hozott ezzel engem, mert nem tudom, hogy jó közönség vagyok-e, és ha igen, miért állok ellen a meggyőzésnek. Engem sokszor jobban érdekelne a meggyőzés természete, mint annak tárgya, és ezért is térek vissza Szálinger verseihez: a szónokot keresem, tárgya nélkül.
Pál Sándor Attila: Olcsó lenne azt mondani, hogy Balázst ez a „kiugrás” mint költőt is felszabadította, úgyhogy ezt nem is lőném el, azt viszont az első, lázas olvasás után el tudom mondani, hogy szerintem az eddigi legerősebb kötete. A Mikes Kelemen-versek fájdalmasan szépen pettyezik ezt a zöld-kék-fekete-fehér szőttest, ami a könyv anyaga, s ha már Koncentráció, nekem olyasmi, mint egy koncentrátum: sűrítve itt van minden, ami Szálingert az egyik legfontosabb költőnkké teszi ma. Csak remélni tudom, hogy az intézményrendszer nem lesz olyan hülye, hogy nem lát túl önmaga határain.
Hozzászólások